Kiemelt bejegyzések

“Nem elég sikeresnek lenni, annak is kell látszani!”
View Post
89. Pitti Uomo – Egy álom beteljesülése
View Post
A cipőápolás titkai
View Post
Fel
19 nov

Bohém, de nem rapszodikus

Imádom a filmeket és amikor csak időm engedi, hódolok is ennek a szenvedélyemnek, ezért már hosszasan számoltam vissza a napokat, mikor közel 10 évvel ezelőtt bejelentették, hogy ’hamarosan’ feldolgozzák, a számomra valaha élt legnagyobb legenda életéről szóló eseményeket. Freddie Mercury, egy egyetemes zenei intézmény a történelemben, ezért különösen vártam, hogy vajon egy ’Disney felfogású, 12-es besorolású családbarát vasárnapi mozit’ vagy egy mély és kellően önazonos, mocskos hőseposzt fogok látni. Sajnos nem az utóbbi történt, szórakoztató, látványos, de mélység nélküli lett a Bohém Rapszódia, ugyanis, aki kellően ismeri címszereplő életét, annak a tökéletesen megkomponált zenei betéteken, a korrekt színészi játékon és a látványon kívül nem igazán adott sokat a film, az átlagostól egy fokkal jobb, na de egy Queen rajongónak az átlagos nem elfogadható, nem igaz?

Jöjjön, ami igazán az én szakkerületem, az pedig nem más, mint a ruhák, a vizualitás és a csillogás, amik penge élesek és szinte minden részletre kiterjednek, de ez még önmagában édeskevés a sikerhez. A szép és izgalmas operatőri munka nem tudja feledtetni azt az érzelmi űrt, amiből sajnos van jócskán a filmben.

Kezdjük a történet meséléssel, ami recseg-ropog, hiszen sok helyen nem felel meg a valóságnak, de ez még elnézhető lenne, de az már nagyon zavaró, hogy egy jófiú és folyamatosan kétkedő Freddiet és nem a bűnös és velejéig romlott életet élő hedonista rocksztárt mutatták be, aki valójában volt. Főleg annak tükrében elszomorító, hogy a producerek Brian May és Roger Taylor voltak, akik, ha valakik igazán, akkor ők tényleg megélték és bele láttak az életének a legsötét bugyraiba, de valamiért mentesíteni akarták magukat, a saját megélt bűneik végett. Sőt, szinte pátoszi magaslatokba emelve magukat, tulajdonképpen megdicsőülnek ebben a filmben, mint példás családapák, csak egy probléma van, hogy ezzel a történetet feláldozva, kiherélték a filmet, aminek nincsen igazán mély mondanivalója. A Bohém Rapszódiát, a Queen tagok tulajdonképpen egyfajta léleknyugtató vasárnapi matinéra húzták fel, amit nehéz megemészteni, hiszen a botrányok és a hisztik is vastagon hozzájárultak a Queen-faktorhoz.

Ha már a szereplőkről kell beszélni, akkor szerintem a rendező itt is a könnyebbik és dicstelenebb utat választotta, Rami Malek alakításában ugyan egy nagyon korrekten eljátszott szerepet láthattunk, de minden hiányzott belőle, ami Sasha Baron Cohenben – akit eredtileg, az eredeti rendező választott ki a szerepre – meglett volna, amitől Freddie az volt aki, maga a megtestesült buja romlottság és a perfekcionista zseni. Rami által eljátszott karakter korrekt, de nem elég mocskos és koszos, ahhoz mérten, amilyen életet élt Freddie Mercury. A film legizgalmasabb betétei, amikor bemutatják, hogy a számok hogyan készültek el, ezek tényleg zseniálisak voltak, de a katarzis egyértelműen a Live  Aid koncertre volt kihegyezve, ami a legtöbb sebből vérzik, de még ez is megbocsátható lenne, hiszen mérnöki pontossággal levették az eredeti színpadképet, ruhákat, egészen a díszletektől elkezdve az utolsó road tagnak ruhájának részletéig, minden tűpontos volt, kivéve a CGI közönség, ami döbbenetesen bugyutára és homogénre sikerült. Sajnos, az eredeti hangulatot nem tudták, úgy visszaadni, hogy ne egy videóklip, werk pillanataiban érezzem magam. Sok rajongót érdekelt volna, ha a kevésbé ismert és végzetes, drámai utolsó éveire is fókuszáltak volna, amikor például nem sokkal halála előtt szinte vakon és tolószékben énekelte fel az egyik legnagyobb dalt a történelemben, a Show must go on-t, és ez csak, egy markáns rész, amiről semmit sem tudtunk meg a filmből. Vagy ott van például a méltán híres és hírhedt Cartier sztori és még tucatnyi érdekes történet, amit a film nemhogy nem dolgoz fel, de megsem említ. A filmben az egyik legnagyobb hiányérzetem, hogy egy félénk, a nemi identitásával folyamatosan küzdő fiút mutat be mindvégig, aki szinte szégyelli a másságát, ellentétben a valósággal. A rendező elintézi egy rapszodikus zseni életének utolsó leginkább hús-vér éveit, pár vágóképpel és felirattal, ami számomra nagyon szomorú, hiszen az igazi drámák ott történtek, ahol megismerhettük volna az embert, aki a bajusza alatt mindig mosolygott, pedig a lelke mélyén  sűrűn háborgott.

“Amitől, a Csillag születik megcsavarta az ember lelkét, addig a Bohém Rapszódia csak a felszínét simogatta meg, de azt is csak óvatosan. Korrekt, illedelmes és vegytiszta alkotás, csak egy a baj van vele, ezek a jelzők a legkevésbé sem voltak igazak Freddie Mercury-ra.”

Nincs hozzászólás

Hozzászólás írása